Ősz a vízparton
Ősz van. November.
A fák aranyló levelei csillognak a hűvös napfényben. Lágy szellő járja a partot, néha megmozdítja a fák ágait, és egy-egy levél lassan a vízre hullik.
Lejöttem ma is, de most nem horgászom.
Rabul ejtett a táj csodálatos szépsége. Leültem a székembe, lábamat a halbölcsőre tettem, és nem csinálok mást, csak figyelem a vizet.
A vizet és a partján álló fákat. Nézem, ahogy a levelek lassan elszakadnak az ágaktól, és a szél hátán a vízre szállnak. Némelyik még úszik egy darabig, aztán eltűnik a szemem elől.
Hallgatom a csendet, a levelek halk susogását, ahogy a nád játszik a széllel, és nehéz fejét meghajtja előtte. Olyan nyugalom van itt, amit nehéz szavakba önteni.
Egyszerűen nem tudok betelni ezzel a látvánnyal. A szívemnek, a lelkemnek annyira jólesik.
A tiszta, kék égbolt alatt ott állnak az évszázados tölgyfák. Lassan búcsúznak a leveleiktől. Tavasszal még üde zöldbe öltöztek, most pedig az ősz ezernyi színében pompáznak.
Még néhány nap, talán hét, és lehullik az utolsó levél is. A fák kopár ágakkal állnak majd a téli csendben, és várják a tavaszt. Az első meleg napsugarakat, amelyek újra életet ébresztenek bennük. Akkor ismét zöld ruhát öltenek, és lombjaik alatt újra árnyékot találhatnak a munkában megfáradt emberek.
Csak ülök a parton, nézem a vizet, és hallgatom az őszt.
Azt hiszem, az ilyen napok tanítják meg igazán az embert arra, hogy nem mindig az a fontos, amit hazaviszünk a vízpartról. Hanem az, amit ott kapunk, és ami bennünk marad.
Ma nem fogtam halat. Mégis úgy érzem, ennél többet aligha adhatott volna nekem ez a novemberi délután.
Meretei Vencel