Egy csodás nap az Ó-Dráván…

Egy csodás nap az Ó-Dráván…
Vannak napok, amikor az ember úgy érzi, egyszerűen ki kell szakadnia a mindennapok mókuskerekéből. Amikor már túl sok a rohanás, a stressz, a feladat, és csak egyetlen gondolat jár a fejében: menni, menni kell… valahová, ahol végre csend van.
Tegnap pontosan így éreztem. Egy húzós, rohanós, stresszes időszak után nem is kívánhattam volna szebb lezárást. A szünet első napján útnak indultam az egyik kedvenc helyemre, az Ó-Drávához.
Nagyon szeretem ezt a vizet, bár sajnos ritkán jutok el ide, mert bizony nincs közel. De vannak helyek, amelyekért megéri megtenni a kilométereket. Nekem az Ó-Dráva ilyen. Bár folyónak nevezik, számomra sokkal inkább egy gyönyörű, vadregényes tó, amely minden alkalommal képes elvarázsolni.
Az indulás azért tartogatott némi izgalmat! Akkora köd volt, hogy alig láttam magam előtt egy-két csíkot az úton. De a vágy, hogy újra ott lehessek a szeretett vízparton, erősebb volt mindennél.
Amikor végre megérkeztem a fordulóhoz, már tudtam, hogy megérte elindulni.
Olyan látvány fogadott, amit nehéz szavakba önteni!
Az ősz ezer színe tárult elém. Aranyló sárgák, izzó vörösek, rozsdabarna és még zöldellő lombok, mindez sejtelmes ködtengerbe burkolózva. A víz olyan nyugodt volt, hogy szinte tökéletes tükörként verte vissza a természet minden apró szépségét.
Csak álltam, néztem, és gyönyörködtem.
Aztán a köd lassan, komótosan felszállt, mintha a természet egyenként húzná félre a függönyöket. Előbújtak a színek, kirajzolódtak a fák, és még a napocska is megmutatta magát.
Ez az a hely, ahol nincs tömeg, nincs zaj, nincs állandó rohanás. Csak a víz, az erdő, a csend és néhány horgász, akik ugyanazért érkeznek, amiért én is: egy kis nyugalomért, feltöltődésért, és persze azért a bizonyos kapásért.
Én pedig a pergetőbotommal jártam a partot, egyik ígéretes helytől a másikig. Néhány dobás itt, néhány ott, közben gyönyörködtem a tájban. Mert számomra a pergetésben éppen ez az egyik legszebb: a keresés, a felfedezés és a szabadság érzése.
Mert azért valljuk be, a természet szépsége ide vagy oda, a horgászszív csak akkor dobban igazán nagyot, amikor végre megérkezik az a bizonyos kapás!
És bizony a halak sem hagytak teljesen cserben!
Igaz, ezúttal nem azok a bizonyos „csúnya nagyok” jelentkeztek be nálam. Úgy látszik, nekik más programjuk akadt! De jöttek kisebb szépségek, amelyek ugyanúgy mosolyt csaltak az arcomra.
És tudjátok mit? Egyáltalán nem bántam, hogy nem született rekordfogás.
Mert ezen a napon valahogy minden más volt fontos.
A vízen megcsillanó fények. Az őszi levelek színei. A ködből lassan előbújó túlpart. A csend, amelyet csak a természet neszei törtek meg. És az az érzés, amikor az ember végre nem siet sehová.
Nemcsak az Ó-Drávához érkeztem meg, hanem egy kicsit önmagamhoz is.
Ott, a vízparton barangolva, újabb és újabb dobások közben mintha a mögöttem hagyott napok minden feszültsége lassan feloldódott volna. Nem kellett semmin gondolkodni, semminek megfelelni. Csak jelen lenni, pergetni, nézelődni, és élvezni azt a csodát, amit a természet ajándékozott nekem.
Hazafelé pedig nem a kifogott halak mérete járt a fejemben, hanem az a sok szépség, amit újra magammal vihettem.
Köszönöm, Ó-Dráva, hogy ismét megmutattad, milyen gyönyörű ez a táj!
Köszönöm a csendet, a nyugalmat, a kapásokat, a csodás őszi színeket és azt az érzést, amiért újra és újra visszavágyom hozzád.
A nagy halakkal pedig majd legközelebb megbeszéljük a találkozót!
Mert néha a legnagyobb fogás nem az, amit a szákunkban tartunk, hanem az a béke és boldogság, amit a vízparton találunk meg.

Meretei Vencel