A hétvége margójára

A hétvége margójára
Szombat volt.
A nap gyönyörűen ragyogott az égen, csak úgy szórta sugarait a földre. Fénye megcsillant a nedves faleveleken, melyek az éjszakai fagy hatására lehullottak a fákról. Valóságos levéltenger fogadott. Sárga és aranyló színükkel csodát festettek az erdőben.
Már előre néztem az időjárás-jelentést, tudtam, hogy szombaton jó idő lesz. Úgy döntöttem hát, hogy meglátogatom az egyik kedvenc vizemet, mely az év minden szakában, de talán ilyenkor ősszel a leginkább elrabolja a szívemet.
A délelőtt folyamán azt a részt vallattam, ahol sütött a nap. Gyönyörű, tiszta volt a víz, szinte látni lehetett a meder alján a frissen lehullott leveleket, melyek sárga színükkel lassan a feledésbe merültek.
A délelőtti haltalan, kapástalan időszak után délután átmentem egy mélyebb részre. Nem ismerem még teljesen ezt a vízterületet, egyelőre csak tapogatózom rajta.
Már az első dobásoknál voltak apró pöccintések, egy-egy elrontott rávágás. Egy belógó ág mellett vezettem a zöld körforgót, amikor egy apró pöccintés után elnehezedett a bot. Bevágtam, megvívtuk a magunk kis harcát, majd sikerült szákba terelnem egy csukát.
Nem volt nagy csukácska, fogtam már ennél nagyobbat is, de a szombati napomat kellőképpen megkoronázta a maga kis jelenlétével.
Napnyugtakor hazafelé indultam. A nap ragyogó sugarai eltűntek, és a levegő is egyre hűvösebb lett.
Vasárnap reggel már nem volt ilyen szép idő.
Ködös, nyirkos reggel fogadott. Alig láttam valamit az előttem lévő útból. Úgy gondoltam, ezúttal az én kedves holtágamon teszek próbát.
Régóta járom már ezt a vizet. Pontyokból nem fukarkodott eddig, valamiért azonban a süllőit mindig féltve őrizte előlem.
Bár kimertem a csónakot, úgy döntöttem, mégis a parti cserkelést választom.
Nagyon szeretek cserkelni. Szeretem ezt a jövés-menést a parton. Újra és újra visszatérni egy-egy helyre, dobni, csalit cserélni, és várni a csodát. Várni azt, hogy egyszer a víz megnyitja előttem kapuit.
Akkor még nem sejtettem, hogy éppen ezen a vasárnapon jön el ennek az ideje.
A nap gyengén előbújt, próbálgatta sugaraival melegíteni a földet, de a felhők erősebbnek bizonyultak, és hamarosan eltakarták őt.
Szél támadt. Nem túl erős, nem túl gyenge, de éppen arra elég, hogy az embert kellőképpen lehűtse. Egy kis helyben toporgás közben azon elmélkedtem, hogy talán mégis dupla zoknit kellett volna húznom. A kesztyű is előkerült, bár nem igazán szeretek kesztyűben horgászni.
Jó néhány csalit kipróbáltam, különösebb siker nélkül. Aztán az egyik csali lassú visszaengedése közben apró koppintásokat éreztem.
Majd egyszer csak megjött a csoda.
Kapás, bevágás, feszül a zsinór, hajlik a bot.
Érezhetően nem nagy hal, de ez más. Nem harcsa, nem csuka. Valami egészen más érzés, amilyennel eddig még nem találkoztam.
Ahogy közeledett a stéghez, már láttam, hogy ez bizony süllő!
Nem nagy, nem is kicsi. Pont akkora, amekkorának az ember az első süllőjét szeretné. Olyan boldogsággal töltött el, mint amikor egy gyermek megkapja a régóta vágyott játékát.
Egy gyors fényképezkedés után visszakerült a vízbe, és úszott tovább.
Ezen felbuzdulva tovább vallattam a vizet, és hamarosan egy újabb süllővel ajándékozott meg ez a csodás víz.
Picike volt, szinte elfért a tenyeremben. Egy fénykép erejéig maradt a kezemben, aztán mehetett vissza a dolgára. Hadd nőjön nagyra! Remélem, elkerüli azokat a fekete kárókatonákat, melyek évről évre tizedelik vizeink halállományát.
Már-már hazafelé indultam, de hát az utolsó dobás után is mindig kell dobni még egyet.
Újabb koppintás, bevágás, kicsit megreccsent a fék…
Újabb süllő!
Három süllőt sikerült fognom ezen a vasárnapon, azon a vízen, amelyik eddig oly féltve őrizte előttem őket.
Boldogan, nyugodt szívvel indultam hazafelé. Nem siettem. Gyönyörködtem az erdő őszi ruhájában, néztem, ahogy a szél felkapja a sárga leveleket, majd azok szép csendesen visszahullanak a földre. Az erdő lassan vetkőzött, a föld pedig egyre vastagabb takarót kapott.
Lábam alatt ropogott az avar. Jólesett a séta, a csend, és az a jóleső fáradtság, amit egy vízparton eltöltött nap után érez az ember.
Talán ezért is szeretek annyira ide járni. Ismerősek már az ösvények, a fák, a vízpart egy-egy szeglete, mégis minden alkalommal találok valamit, aminek örülni tudok. Néha egy halat, néha csak a vízre hulló napsugarakat vagy az erdő csendjét.
Ennyi fejjel idős fejjel is tudok úgy örülni egy tenyérnyi halnak, mint annak idején gyerekként. És remélem, hogy ez az érzés még nagyon sokáig megmarad bennem.
Ez volt az én szombatom és vasárnapom. Egy csuka, három süllő, két vízparton töltött nap és megannyi szép pillanat.
Másnak talán semmiség. Nekem viszont éppen ezek azok az apró örömök, amelyekért érdemes újra és újra útnak indulni.

Meretei Vencel