A csoda kukac napja

A mai nap 2026.03.21. Egy bölcs barátom szavaival élve: az időjárás nem nekünk kedvezett, azaz nem a horgászatnak kedvezett. Itt-ott, nyomokban felbukkant a nap, mint a mazsola a bolti rétesben…
Reggel a Dráva felé vettem az irányt, egészen Drávatamásiig tekertem. Az út eleinte barátságos volt: a nap olykor megsimította az arcomat, mintha csak emlékeztetni akarna arra, hogy még nem felejtett el. Aztán a szél vette át a szót, és hűvös csókot dobott az arcomra.
Domolykókat kergettem, sikertelenül. De az ilyen napokon nem is a fogás az igazi nyereség. Inkább az, amikor az ember rátalál egy-egy eldugott partra, ahol a víz halkabban beszél, és a fák is közelebb hajolnak, mintha titkot őriznének. A Dráva mentén most is találtam ilyen helyeket, akár Wass Albert Angyalok tisztása – A mese az erdőben című írásában: fák és bokrok takarásában megbúvó, csendes kis világokat.
A ragadozótilalom után, a nyári szünetben visszatérek majd hozzájuk. Az ember néha úgy érzi, nemcsak ő talál rá ezekre a helyekre, hanem azok is visszavárják.
Visszafelé letértem a kerékpárút kényelméről. Az aszfalt már itt-ott megfáradt, ahogy mi is néha, de még tartja magát. Innen már a magam útját jártam — a kis nyugalomszigetem felé, a kunyhómhoz.
Az átkötő út alaposan felébresztett.
Talán ezért is kevertem meg olyan lendülettel azt a negyed vödör etetőanyagot. Nem készültem nagy pecára. Inkább csak jelen lenni akartam: egy könyvvel a táskámban, meg fél szemmel figyelt online előadással, ami valahol nagyon távolinak tűnt a vízpart csendjében.
Maradt még múlt hétről bőven csonti, nem is sajnáltam: belekerült az etetőbe egy fél konzerv kukoricával együtt. Hagytam, hogy összeérjenek az ízek és szagok, addig csendben összeraktam a botokat.
Aki ismer, tudja: nem vagyok nagy pontyhorgász. Az én világom a cserkelő pergetés — nyakig a csalánban, térdig a sárban, ahol az ember néha jobban érzi magát, mint bárhol máshol.
A botjaim sem hivalkodók. Egyszerű feederbotok, amelyek teszik a dolgukat. Nekem ennyi elég is. Ide nem bizonyítani járok, hanem megérkezni. A csendért, a vízért, azért a különös nyugalomért, amit csak az ért, aki már ült egyedül egy parton, és nem hiányzott neki semmi.
Aztán a nap mégis máshogy döntött.
A borongós idő ellenére egymás után érkeztek a kapások. Körülbelül tizennégy pontyot sikerült szákba terelnem. Volt, hogy csak kapkodtam a fejem: egyszer a feeder görbült, máskor a dugó indult meg, mintha valami láthatatlan kéz játszana velük.
És főleg akkor élénkült meg minden, amikor a „csuda kukac” dendrobéna került horogra.
Bevallom, bizalmatlan voltam vele. Az ember sok mindent látott már, és nem hisz el mindent elsőre. De most megint kiderült: a víz néha másképp gondolja. Olyan kapásokat hozott, olyan élet költözött a botokba, hogy egy idő után már nem is számoltam — csak éltem a pillanatokat.
Talán életem egyik legerősebb pontyos napja volt. Persze, telepítés után könnyebb a dolga az embernek, és ezt nem is kell tagadni. De mégis volt benne valami több. Valami, amit nem a darabszám ad, hanem az a furcsa, csendes öröm, amikor érzed: jó helyen vagy.
Igen, tudom, mások ennek a többszörösét is kifogják egy nap. De ez a nap nem a számokról szólt.
Hanem arról, hogy a víz adott.
Én pedig elfogadtam.
Szakáll nélküli horog volt a végszereléken, és minden hal visszatérhetett oda, ahová tartozik. A víz elnyelte őket, mintha sosem lettek volna itt — de az ember még sokáig őrzi a pillanatot, amikor találkozott velük.
És talán ez az, amiért újra és újra visszatérünk.

Meretei Vencel